Szupervíziós esettanulmány
Az esettanulmányban a szupervíziós folyamatban megjelenő tartalom valóság-tartományát szeretném érzékeltetni, a szupervizor szempontjából. Szavakkal csak korlátozott mértékben vagyunk képesek kifejezni érzéseinket, megéléseinket. Ugyanakkor a belső figyelmünk élesítése elvezet bennünket az éppen megfelelő szavak éppen megfelelő időben történő kimondásához. A látszólagos dolgok mögött meghúzódó mély valóság tapinthatóvá válik egy-egy röpke pillanatban. Hogyan segít a szupervízió keretrendszere az intuitív útra rátalálni, erre ad választ a cikk.
Keretek
Az eset nyolc alkalomból álló, csoportos szupervíziós foglalkozás-sorozat egyik ülésén történt. A csoport nyolc főből állt, a szupervizor volt a kilencedik tag. A csoportban kizárólag nők vettek részt. Az esethozót a cikkben „Kati” néven fogom említeni.
Az eset, amiről írok a folyamat negyedik ülésén történt.
Az eset
A szupervíziós üléseken mindig választunk egy esetet – minden résztvevő egy őt foglalkoztató, problémás történettel készül. Az eset további ismérve, hogy az esethozó nem találja a megoldást, a kivezető utat. Miután mindenki elmondja a saját történetét, választunk egyet az elhangzottak közül. Tehát ez lesz az ülés témája, erre fókuszál a csoport minden tagja. Kati mindegyik ülésen elmondta ugyanezt az esetet röviden, de egyik alkalommal sem szerette volna, ha az ő esetével foglalkozik a csoport. A negyedik ülésre azonban úgy érkezett, hogy nem halogatja tovább az ügyet, ha az ő kérdését választják a többiek, akkor vállalja, hogy középpontba kerül. Kiválasztották.
A következőképpen fogalmazta meg az esetét: „Együtt kell működnöm a kereskedelmi igazgatóval, aki nem a főnököm, mégis úgy viselkedik, mintha az lenne.”
A kérdése pedig így hangzott: „Hogy kerülhetek ki a hatalma alól?”
A figyelem élesítése
A szupervíziós esetek rendre azzal kezdődnek, hogy megkérjük az esethozót, beszéljen arról, ami számára az elakadást okozza, írja le a szituációt, nagyvonalakban mondja el kik a szereplők és mi az, amit másképpen szeretne a jövőben.
Kati nagyon pontosan elmondta, hogyan látja a szituációt a kereskedelmi igazgatóval, konkrét példákat mondott, amikor kellemetlenül érezte magát és egyszer még sírt is miatta. Nagyon jól felépített mondatok voltak, érezhető volt az a közel két hónapnyi munka, amióta érlelte magában ezt a helyzetet. Sokat gondolkodott rajta, megoldásokat keresett, a helyzet ennek ellenére egyre „rosszabb” lett.
A figyelmemet a történet precíz felépítése hívta fel. Nem tudtam mit kezdeni ezzel, csak figyeltem, miközben a megszokott kérdés – hipotézis körökre hívtam a csoport tagjait, beleértve magamat is. A sémák, a szupervíziós ülés megszokott menetrendje akkor biztonságot adott számomra, mert ezek segítségével haladtunk – valamerre – és mégsem történt semmi. Biztonságban voltunk. Ez a biztonság lehetővé tette, hogy figyelmemet inkább befelé irányítsam és azzal foglalkozzak, amit Kati története és az, ahogyan beszél róla elindít bennem. Megfoghatatlan volt az egész. A logikusan felépített folyamatban ott volt a bizonytalanság, annak a lehetősége, hogy nem lesz „megoldás”. Ugyanakkor egy intuitív szálon is futott a történet, amiben élet volt, energia, ami sodort, vitt magával és jó volt benne lenni. A figyelmemet Katira ezen a szűrőn keresztül irányítottam. Egyrészt a sematikusan felépített folyamatlépéseket alkalmaztam és volt egy „másik életem”, ami izgalmas volt és élettel teli.
Hajni válaszai rövidek voltak, tömörek és nem annyira informatívak. Óvatosnak, meggondoltnak, átgondoltnak éreztem. Hiányzott belőle a megszokott természetessége. Időnként huncutság csillant meg a szemében, a hangja néha csilingelt, aztán visszazuhant a monoton válaszadásba.
Hallgattam, néztem ezt a nőt, aki csak néhány évvel volt fiatalabb tőlem és felmerült bennem, hogy szerelmes a kereskedelmi igazgatóba. Biztos voltam benne, hogy így van. Tudtam, hogy férjnél van, így azon gondolkodtam, mi tévő legyek. Hogy mondjam meg, mi a feltevésem a kapcsolatukkal? Mi van, ha megbántom? Mi van, ha felszínesen csak mondok valamit… Sokáig nem találtam a megoldást.
Amikor a hipotézisek megfogalmazásában rám került a sor, és már nem volt időm tovább gondolkodni, ezt mondtam: „Olyan, mintha egy férfi – nő kapcsolat lenne közted, és a kereskedelmi igazgató között. Játszadoztok, van élet köztetek, és dolgoztok is.” Elpirult és megszólalt: „Igen, Ő a férjem.”
Ez a mondat önmagában volt a „megoldás”. Egyből kiderült, hogy nem az a „probléma”, amit Kati annak minősített. Az érzelmek keveredtek a munkával, mélyen a tudat alatt, összemosva a határokat az otthon és a munkahely között, illúzióba ringatva Katit és a kereskedelmi igazgatót, hogy lehet együtt-külön élni és dolgozni.
Az intuitív út csodája
Kati a nyolcadik alkalommal megosztotta titkát: babát vár. Megbeszélte a férjével, hogy nekünk elmondja (még a szüleik sem tudták), ahogy megfogalmazta: „Köztetek váltam alkalmassá arra, hogy befogadjak egy új életet.”
Párhuzamos történések
A szupervízióba hozott esetek történeteken alapulnak. Az esethozó megélése, tapasztalása a saját egyedi rendszerében alakul olyanná, amilyen. Ezt a „milyenséget”, pontosabban minőséget a valósága, értékrendje, hiedelmei, szocializációja, tudása, aktuális érzelmi állapota, testi fittsége, gondolati sémái, életmódja, szokásai jellemzik.
Mindannyiunknak van egy ritmusa, egy algoritmusa, ami csak ránk jellemző. Például az is kivételes, egyedi mintázatot ad, ahogyan befordulunk a garázsunk elé az autónkkal napról napra. Ismétlődnek a mozdulataink, és senki sem képes azokat tökéletesen leutánozni. Ez igaz a lelki, érzelmi, gondolati szinten játszódó folyamatainkra is: meg van az a rend, ahogyan raktározzuk magunkban egy-egy szó, beszélgetés élményét. Előfeltevésekre, korábbi tapasztalatainkra építünk, amikor minőséget alkotunk valakivel vagy valamivel kapcsolatban.
Kati esetében az első párhuzamot az alkotta, hogy esethozóként a viselkedése megváltozott. Teljesen más volt a benyomásom róla, amikor az esetéről beszélt, a korábbi üléseken vele kapcsolatban szerzett tapasztalataimhoz képest. Feszessé, érzelemmentessé vált, a rá jellemző spontaneitása eltűnt. Ez a különbség hívta figyelmemet a tartalom, a szavakkal elmondott történet további szintjeinek vizsgálatára.
A következő „zavaró” tényező a néha mégis megcsillanó huncutsága volt a feszes, átgondolt mondanivaló szavai között. Arra jutottam, hogy a valóságban a kereskedelmi igazgatóval is hasonlóképpen viselkedhet: felveszi az együttműködő kolléga szerepét, és nagyon feszesen tartja azt. Ez fárasztó, tehát oldani kell, energiát gyűjteni, ezt pedig az érzelmek segítségével lehet. Kati esetében az érzelem, amit feltételeztem a szerelem volt.
Amikor lezártuk az esetet és már „csak” beszélgettünk arról, mi történt – oldottan és vidáman – kiderült, hogy valóban ugyanazt „csinálta” az életben a Termelésvezetővel, mint a szupervízióban. A párhuzam az élet és az eset között automatikusan kialakult. Annyira másképpen akart viselkedni esethozóként, végül ezzel az akarásával éppen ellentétes hatást váltott ki, tehát ugyanúgy viselkedett.
Az intuíció szerepe
Az intuíció iránytű. Segít abban, hogy a figyelmemet a tartalom mellett olyan szintekre irányítsam, amelyek szavakkal nehezen leírhatók. Miközben hallgatok egy történetet, arra is figyelek, hogy a beszélő hogyan mozog közben, milyen a mimikája. Gyakran nem is nézek rá, csak hallgatom, amit mond és a hangzásból olvasom ki a történet mögötti történetet. Figyelem közben az érzéseimet, a gondolataimat, a fizikai szinten is megjelenő hatásokat – amiket a történet és a beszélője együttesen váltanak ki bennem.
Kati esetében nem volt nehéz figyelni a történet mellett megjelenő jeleket. Annyira összezavart megváltozott viselkedése, hogy nem tudtam nem arra figyelni, amit kivált bennem. Hiába ellenkeztem gondolatban a szerelemmel, aminek lehetősége automatikusan, intuitív módon, ösztönösen felmerült bennem, az ész érveim porba hulltak. A szerelem volt a kulcs, a megoldáshoz vezető út. Egyetlen szó, amiben az élet van.
A szabadság és a keretek
A szupervíziós esetek egy meghatározott ritmusban, konkrétan leírható lépések sorozatában oldódnak. Ezek unalmasak is lehetnek egy idő után. Azonban nem azok, mert mindig másképp, más-más pontján a folyamatnak érünk fordulóponthoz. Különböző utakat járunk be, mielőtt a megoldás felé lépünk. Mert minden eset más, mindenki az egyedi, rá jellemző módon beszéli el történetét és egyedi módon viszonyulunk hozzá – alkalmazva a korábban szerzett tapasztalatainkat. A keretek mindössze tartást, vázat adnak annak a folyamatnak, amiben egy történet életre kel, tapasztalattá érik.
A szabadság nem a külső körülmények függvénye. A szabadság nem fejben született döntés eredménye A szabadság megérik bennünk. A szabadság a keretek között nyer értelmet. A keretek biztonságot adnak, a szabadság bizonyosságot.
A probléma feloldódik, a TÉR kitisztul, az út kibontakozik
Egy új élet. Ahhoz, hogy valami új jöjjön létre, utat kell építenünk először is magunkban. Katiban a sok feszültség eltorlaszolta érzelmeinek szabad áramlását. Nem engedte meg magának azt, hogy a kereskedelmi igazgatót is szeresse – a férjének tartogatta ezt az érzést. Így aztán a saját csapdájában, külön választva a szerepeit gyűjtötte a feszültséget. Amikor „kiderült”, hogy a kereskedelmi igazgató és a férje egy és ugyanazon férfi, akit szeret, a gondosan felépített probléma-jelenség megszűnt, értelmét vesztette. Kitisztult az út, a torlaszt egy hurrikán elsöpörte, nem volt többé probléma. Egy helyzet volt, amiben néhány dolgot tisztázni kellett. És új élet kezdődött.
A probléma feloldódott anélkül, hogy pontosan a mélyére ástunk volna Kati személyiségének, és a helyzet megértése sem volt túlságosan fontos hozzá. Mindössze TÉR kellett ahhoz, hogy az érzések felszínre kerüljenek és a különlegesen összeálló erőtérben feloldódjon az, amire már nem volt szüksége senkinek.
