Asset 5

Éltető Erő blog

Éltető Erő Blog | „Fejünkben, szívünkben, kezünkben ott van a tudás!”

„Fejünkben, szívünkben, kezünkben ott van a tudás!”

Interjú a pályakezdésről, a szenvedélyes hivatás gyakorlásról, és arról, ahogy az ember elkezdi másképp látni a dolgokat

Interjú sorozatomban nőket kérdezek arról, hogyan emlékeznek vissza a tanulmányaik befejezését követő, pályakezdő éveikre A célom az, hogy a pályakezdés időszakának kihívásairól mások tapasztalata is eljusson azokhoz, akik most vannak életüknek ebben a szakaszában: érezzék azt, hogy nem egyedül küzdenek a kevésnek tűnő szaktudással, a szervezeti hierarchiában való hely kereséssel. A megküzdési stratégiákra is szeretnék mintákat adni, bízva abban hogy mások tapasztalataiból képesek vagyunk tanulni. Az interjúalanyaim vállalták, hogy tíz, húsz év távlatából visszatekintenek önmagukra. A fiatalok iránti együttérzés és segíteni akarás motiválta őket. Nyíltan vállalták a kudarcaikat, megfogalmazták, mi az, amit másképp tennének, ha újra kezdenék. Ajánlom szeretettel a gondolataikat, történeteiket.

A világot csak szenvedéllyel lehet megváltani!

Dinamikus és szerte ágazó, mindent rendszerbe foglaló gondolkodásmód és figyelmes. A munkáját szenvedélyesen szereti, hivatásként gyakorolja gyógytornászi tevékenységét. Kitti tizenkét éve szerezte diplomáját gyógytornászként és azóta folyamatosan fejleszti tudását. A tanulságai értékesek, ezek megosztásával szeretné segíteni a pályakezdő fiatal nőket.

  • Hogyan kezdted a pályafutásod?
  • 2008-ban végeztem főiskolán, gyógytornász szakon, de ekkor már volt munkatapasztalatom. 2006-ban egy OKJ-s tanfolyamot is elvégeztem, úszóoktató lettem. A főiskola utolsó két évében már dolgoztam. Nagyon kemény volt: rengeteg gyereket tanítottam úszni. Igazából egyikőjükre sem tudtam figyelni. Nagyon zavart, hogy nem tudom a munkámat „rendesen” végezni. A kollégáimmal, vagyis az uszodában dolgozókkal is érdekes, illetve számomra érthetetlen volt a kapcsolat: két év után is minden nap jeleznem kellett a portán, hogy „Dolgozni jövök.” Nem ismertek meg. Egyszerűen úgy éreztem, mint ember nem számítok.

  • A diplomád megszerzése után vált változott valami?
  • Igen, gyógytornászként kezdtem dolgozni egy kórházban. Itt is küzdelmes életem volt. Friss diplomásként azt gondoltam, mindent tudok! Rengeteget hibáztam. Például túlóráztam – amit nem fizettek ki – önszántamból maradtam bent, hogy minden beteggel legyen elég időm foglalkozni. Ezt a kollégáim nem vették jó néven és szóltak, hogy ne csináljam, mert tőlük is ezt el fogják várni… Ők ezt nem akarták vállalni. Most már megértem őket. Lelkiismeretes voltam, de nem működött sokáig. Be kellett állnom a sorba. „Értem, de nem tudom megtenni.” – ezt gyakran mondtam. A fejünkben, szívünkben, kezünkben ott van a tudás – és valahogy az volt az érzésem, hogy ez nem kell vagy nem minden kell belőle.

  • Egy kórház, mint szervezet hierarchikus rendszerben épül fel. Hol helyezkedtél el te, mint pályakezdő?
  • És nőmondja nevetve. Tehát a hierarchia látható része a főorvos, orvos, ápoló, stb… ugyanakkor van egy másik, egy láthatatlan rendszer, ami működik: nők, férfiak. Például egy férfi ápoló magasabb szinten van, mint egy ápolónő. Sok mindent meg kellett tanulnom.

  • Érzékenyen érintettek ezek a helyzetek, minden, amit elmondasz arra utal, hogy erőteljesen bevonódtál érzelmileg is a munkádba. Hogyan bírtad? Volt valaki, aki segített eligazodni a kollégáid körében? Például volt olyan, hogy megsúgták, kinek ne mondj el semmit?
  • Szolgálati lakásban laktunk és az egyik kolléganőm, aki a szomszédom volt, sokat segített az ilyen típusú eligazodásban – és lelkileg támogatott. Nagy szükségem volt rá, mert a betegekkel is adódtak kemény helyzetek, amikor úgy éreztem, érzelmi zsarolás történt. Két évig bírtam ezt a tempót, aztán úgy alakult, hogy külföldön dolgozhattam.

  • Mi történt, ha szakmai hibát vétettél? Hogyan kezelték a feletteseid?
  • Érdekes helyzetekbe kerültem ezzel is. A betegek nem nekem szóltak, hanem a főorvosnak. Kiderült, hogy annyira határozottnak tartottak, hogy nem mertek szólni. A kollégáimtól visszajelzést kértem és megerősítették, hogy igen, ez így van. Nagyon kellemetlenül éreztem magam. Végül is a szakmai hibáim is a hozzáállásomból fakadtak. Tudatosan kezdtem figyelni aztán arra, hogy én kapjam a visszajelzést.

  • Milyen pozitív élményeid voltak pályakezdőként?
  • Több fejlesztésünk volt, amik mind azt a célt szolgálták, hogy egy-egy ember felépülését hatékonyan tudjuk segíteni. Olyan eszközöket szerkesztettünk, amik könnyítették az életüket,  mozgásukat. A főorvos úr támogatta ezeket az elképzeléseinket és mindig volt, aki összeszerelte, meghegesztette, pontosan megépítette az elképzeléseinket. Ez örömmel töltött el mindig.

A legfontosabb tanulság: a határok kijelölése és tartása

  • Mi volt a legnagyobb tanulság pályakezdőként számodra a munkádban?
  • A határaim kijelölése és ennek tartása, illetve mások határainak tiszteletben tartása. Két év után a kórházi munkát befejeztem és kis külföldi kitérő után elindítottam a saját vállalkozásomat. Azt reméltem, hogy majd én osztom be az időmet, én hozom meg az engem érintő döntéseket. A kórházban a határok tartása azt jelentette, hogy a kollégáim érdekeit is figyelembe véve kellett döntéseket hoznom azzal kapcsolatban, hogy mit vállalok és mit nem.

  • Amikor elindítottad a vállalkozásod, mi volt a különbség a határok tartásában a kórházi helyzethez képest?
  • Egyrészt fogalmam sem volt a vállalkozás üzleti részéről – tehát itt megint pályakezdőként tekintettem magamra. Meg kellett tanulnom pénzügyileg tervezni, hiszen ez is egy határ, a pénz. Az időbeosztás volt a következő: eleinte minden időpontban elvállaltam a munkát. Volt, amikor este kilenckor végeztem. Ugyanígy nehézséget jelentett a különböző betegségekhez tartozó gyógytornászi segítség megadása. Továbbá azt is meg kellett tanulnom és következetesen alkalmaznom, hogy nem barátnő vagy beszélgetőpartner vagyok, hanem a munkámat végzem, amikor belépek valakinek otthonába. Eleinte nem volt saját termem, én jártam a betegek otthonába.

Összhangban élni emberrel és természettel

  • Mi változott benned leginkább az évek alatt?
  • Azt hiszem, sokkal inkább odafigyelek a Másik Emberre. Megtanultam, hogy nem csontokkal, ízületekkel, izmokkal van dolgom, hanem emberekkel. Addig tudok segíteni, amíg a beteg gyógyulni akar. Az én szándékom kevés, kell az ő akarata. Az életében segítek valakinek, például, hogy a saját otthonában biztonságosan tudjon közlekedni. Megtanítom, hogyan kell műtét után egy vödröt felemelni, ha erre van szükség. Természetes közegben mozgom és ezt szeretem, ebben kiteljesedek. Egyre inkább érzem azt is, hogy mennyi mindent nem tudok. Most már nem érzem magam minden témában kompetensnek. Szakmailag ugyan folyamatosan fejlesztem magam, de egyre több esetben érzem azt, hogy nem tudok eleget. Egy három hónapos csecsemőhöz, hogy érjek hozzá? Mi a jó számára, valóban le van maradva a fejlődésben vagy más a ritmusa? A szülőket hogyan nyugtassam meg, hogy egy pici ember nem óramű pontossággal fordul a hátára, a tankönyvekben leírtak szerint. Vannak eltérések. Rá kell hangolódni mindenkire, úgy lehet fejlődést elérni.

  • Mi az, ami felé most tartasz szakmailag, emberileg, vállalkozóként?
  • Olyan dolgok felé fordulok, amik a természethez visznek közel. Sokkal egyszerűbben is lehet élni, mint ahogyan azt most tesszük. Jó érzéssel tölt el mikor kimegyek a kertbe és látom, hogy fejlődnek a növények, beérnek a gyümölcsök. Egyre inkább értékelem a nyugalmat. Szeretném ezt átadni a betegeimnek, a segítségért hozzám fordulóknak: legyenek türelemmel, gyakoroljanak, figyeljenek önmagukra.

  • Ha most lennél pályakezdő, mit tennél másképp?
  • Több időt hagynék mindenre. Nem reformálnék mindent azonnal. Időt adnék magamnak, hogy megértsem, átlássam a rendszert teljességében és aztán állnék elő a javaslataimmal. Azt hiszem, mielőtt kinyilatkoztatnám a saját igazságomat, megvizsgálnám másokét. Nagyobb alázattal fordulnék a munka, a kollégáim és a betegek felé egyaránt.

Tizennégy év és háromszoros pályakezdés történtét ismerhettük meg. Az emberség és a magas színvonalon képviselt szakmaiság összehangolásának folyamatára kaptunk példát. A szenvedélyes segítő szándék és a határok tartása – a példa ismét ezt mutatja – erősítik egymást és az egészséges emberi kapcsolatot segítő és segített között.

Szeretettel várlak egyéni konzultációra, ha szeretnéd tudni és tudatosítani: Milyen módon tudod a szakmai elhivatottságodat egyre magasabb minőségben képviselni. A konzultációról további információt itt találsz. 

Móré Zsuzsa

KONZULTÁCIÓRA JELENTKEZEM
Küldd el jelentkezésedet és felveszem Veled a kapcsolatot.

Korábbi bejegyzések

Kováts Mária

Miért érzi a szülő hibásnak magát, ha a gyerekkel valami gond van?

Gondolatok arról, mit tehetünk a gyerekeink boldogságáért: lehetőségek és határok, melyek között szülőként mozgunk. Nem az anya a hibás, ha …

ELOLVASOM
Szolnoki Judith

A szív dönt vagy az ész?

A pályaválasztás egy lezáró lépés: elköteleződést jelent egy szakma kitanulása irányában. Akkor lesz sikeres, ha a választás az érdeklődési kör és a lehetőségek, személyes és környezeti erőforrások figyelembevételével történik.

ELOLVASOM
Freelancerek

Freelancer, azaz szabadúszó vagyok

A pályaválasztás egy lezáró lépés: elköteleződést jelent egy szakma kitanulása irányában. Akkor lesz sikeres, ha a választás az érdeklődési kör és a lehetőségek, személyes és környezeti erőforrások figyelembevételével történik.

ELOLVASOM